ARS POETICA

A hagyomány eredetileg nyilvánvalóan nem a mutatós ám divatjamúlt formai megoldások kacatjainak tárháza. A tradíció (tradere=átadás) bízvást nem valamely haszontalan csecsebecsék utódokra hagyásának fogalmaként jött létre. Tulajdonképp a legfontosabb került valaha folyamatos átadásra: világunk személyes, tudati átélésének eszközrendszere, tudománya. Ám ez a tudás leírhatatlan, ténylegesen „titkos” tanítás volt, hiszen a dolog természetéből adódóan kizárólag személyesen, mester és tanítvány szoros szellemi kapcsolata által volt lehetséges átörökíteni. A szó ilyen eredeti értelmében festészeti hagyományról csak úgy beszélhetünk, mint ami mára elveszett, hiszen e legbenső, eleven láncolata évszázadokkal ezelőtt megszakadt. A múzeumok falain lógó festmények voltaképp valóban szinte csak üres vázai az egykori folyamatos jelennek. Valamelyes életet csupán a kiben-kiben különböző intenzitással felmerülő intuitív emlékezet lehel beléjük. Így találjuk magunkat manapság: minden valóban szellemi, valóságalkotó, élő hagyománytól elszakítva, múzeumok falaira akasztott maradványokat bámulunk, és közben régi korok jelenébe vágyódunk. Teljes joggal, hiszen saját jelenünkben hovatovább már csak az tűnik valóságosnak – „igazinak” – ami fáj. Minden más feloldódik egy kaotikus viszonylagosságban, bénító érdektelenségben. Tévedés azonban azt gondolnunk, hogy a „kor”, mint valami külső objektív tényező volt olyannyira koherensebb, harmonikusabb a mainál, és ezt csak ecsetvégre kellett kapniuk a mestereknek. Való igaz, hogy a régiek azt mondták: ”a Művészetnek a természetet kell utánoznia”, ám természet alatt korántsem csupán az általa létrehozott „terméket” – a látható, tapintható, környezetet értették: sokkal inkább egy mágikus működést, mely a Szellemi Világ illékony archetípusait ágyazza kézzelfogható anyagba. Ha ezt az aforizmát így értették, és ilyen értelemben követték, akkor nyilvánvalóan nem csupán leképezték az őket körülvevő világot – egyenesen annak létrehozásában vettek részt. Afelől sem voltak kétségeik, hogy hol kell keresni ezt a bizonyos Szellemi Világot, mint egyetlen, megfellebbezhetetlen valóságot: önmagunkban. Kint és bent, lent és fent – tudták, hogy mindez egy forrásból ered. Ma, amikor annyi szó esik a virtualitásról, talán nem nehéz belátni, hogy a valóság elválaszthatatlan annak alanyától, magyarán az egyedüli valóság az, amit az ember saját maga tapasztal – legyen az bár egy intuitív vízió. A valóság ereje – valóságossága – attól függ, hogy e tapasztalás átélésére mennyi figyelmet áldozunk, milyen mértékig vagyunk benne jelen. Kísérletet lehet tenni a látszólag lehetetlenre: talán újra személyes kapcsolatba kerülhetünk a Hagyomány mestereivel, talán szert tehetünk valóságalkotó mágiájukra, ha sikerül megérlelni egy mély, személyes viszonyt a múzeumok relikviáival éppúgy, mint külső és belső világunk jelenségeivel – a Természettel.

H. K.