Szemadám György megnyitó beszéde 2004. május

A „Sensaria-csoport” kiállítása elé, Godot Galéria, Budapest

Az én koromban az embernek már illik meglehetősen ambivalens viszonyban
lennie az úgynevezett, „fiatal művészekkel”, akiknek felső korhatárát agresszívebb
kortársaim minden olyan emberre kiterjesztik, akik később születtek, mint ők.
Valamelyest azért megértem őket, mert hisz hogyan is lehetne olyan szakmabéliek
tevékenységét gyanakvás nélkül szemlélni, akik ugyanazon a terepen mozognak, mint
ők, s szemlátomást behatolni készülnek abba a revírbe, amelyet a jobb hódítók oly sok
éven át sajátítottak ki – egyébként őket végképp nem szeretjük-, s amelynek
erőviszonyai ha nem is elfogadhatóak, de legalábbis áttekinthetőek voltak
mindezidáig.

Ráadásul a fiatal művészek mindig a legváratlanabb módon, újabb és újabb
stratégiákat alkalmazva keltenek feltűnést, s ezért szakmánk „nagy öregjei” – már akik
egyáltalán hajlandóak tudomásul venni jelenlétüket – többnyire oly viszonyban vannak
velük, mint amilyenben a falkájukat és területüket jogos tulajdonuknak tekintő
hímoroszlánok a váratlanul megjelenő – és, „oroszlánkörmeiket” hivalkodóan
mutogató – azonos nemű fiatalokkal, mert pontosan tudják: ez első perctől kezdve
komolyan kell őket venni. Bár ennek sincs túl nagy jelentősége, mert a végeredmény
mindig ugyanaz: az egykor – volt sztárnak le kell lépnie a színpadról, míg helyét
átveszik az új trend képviselői, akik eleinte mit sem tudnak arról (vagy csak nem
akarnak tudni róla), hogy törvényszerűen őreájuk is elődjük sorsa vár.

Így megy ez az utóbbi néhány száz évben a képzőművészetben is, amióta nem a
szakrális Rend meghatározó egysége vezeti az alkotók kezét, hanem az állandó
megújulás belső kényszere, és kényszeres nyugtalansága, az úgynevezett „modern
világhoz”, a „trend”-hez való alkalmazkodás, vagy neadjisten az „önmegvalósítás”
vágya.

Más kérdés persze, hogy kísértő árnyakként azért rendre megjelennek köztünk a
régi nagyok szellemei is. Itt, mifelénk mondjuk Szinyei Merse Páléra, Mednyánszky
Lászlóéra, Ferenczy Károlyéra, Gulácsy Lajoséra, vagy éppen Vajda Lajoséra jobb
helyeken azért lehet számítani, ám mintha ezek a szellemek mintha állandóan számon
kérnének tőlünk valamit. Ilyenkor riadtan ébredünk magunkra átizzadt takaróink
között, hogy kínzó kérdések hasítsanak belénk. Például ilyenek: vajon méltó folytatója
lehetek-e ezen festő- óriások szellemi hagyatékának? Vajon él-e még bennem annak a
szakma iránti tiszteletnek akár egy morzsája is, amely az ő műveikben oly
nyilvánvalóan van jelen?

Az itt kiállító-többségükben a harmincas éveikben járó – fiatalok azt hiszem
lelkiismeretük miatt jól alhatnak. Bár a fiatalok mindig jól alszanak. Néha akkor is,
amikor nem kéne. Én például alvajáróként közlekedtem ennyi idős koromban a
világban, s bizony egyetlen porcikám sem kívánna találkozni azzal a túlzottan
magabiztos zavarba ejtően tájékozatlan, ám végletesen kiszámíthatatlan fiatallal, akit
harminc évesen- huszonhat évvel ezelőtt – történetesen éppen úgy hívtak, mint engem.

– 2 –

Az itt kiállító művészeknek ezen a ponton ki kell derülnie, hogy talán hiba volt egy
magamfajta, kissé megkeseredett, szkeptikus öregembert felkérni erre a kiállítás
megnyitójára,, aki nem hogy őrájuk, de még fiatal önmagára is a legnagyobb
gyanakvással néz. Ám miután két olyan ember is szerepel ebben a csapatban, akikkel
szemben nem teljesen nyugodt a lelkiismeretem, mert ugyan csak elenyészően kis
mértékben, de mégis csak okolom magam azért, hogy ide jutottak, úgy éreztem:
kötelességem elvállalni a feladatot. Az ember pedig mindent szívesebben teljesít, mint
a kötelességet.

Amikor aztán néhány napja eljöttem ide megnézni a kiállítási anyagot, nagyon
meglepődtem. Hát hol vannak itt a „trend projectek”? – kérdeztem magamban – Hol
vannak a videó – installációk, a számítógépes ketyerék által kitermelt látványosságok,
az elektrográfák, vagy legalább az óriásira printelt, képzőművészetként eladott
reklámfotók? Hiszen ezek az emberek a leghagyományosabb eszközökkel és
anyagokkal bánnak, – döbbentem rá- Festenek! És mintha még ez sem volna elég, még
azzal is bosszantják szakmájuk negyven-, negyvenöt éves hímoroszlánjait, hogy olyan,
pofátlanul kis méretű képeket mernek festeni, amelyeket egykor a – megalománc
nyolcvanas években – illet „bilduskák”-ként becsmérelni.

Méltányosnak érzem itt megemlíteni, hogy többük mestere a Képzőművészeti
Egyetemen a velem nagyjából egyidős Károlyi Zsigmond volt, aki szemlátomást jó
útravalóval, biztos tudással bocsátotta útra növendékeit. Ehejt emelek kalapot előtte.
Nem tudom, hogy az általuk alapított „Sensaria – csoport” mikor, hogyan és milyen
ideológiával jött létre, sőt még azt sem tudtam jó ideig, hogy mit is jelenthet ez a
számomra ismeretlen szó (pedig még az „Idegen szavak és kifejezések szótárá”-ban is
utána néztem), mígnem Sturcz János tanult barátom egyik írásából meg nem tudtam,
hogy az elnevezés Tiziano műhelyére utal.

Én korábban ebben a szóban felfedezni véltem a szenzibilitás – magyarul
érzékenység – kifejezést, ami valóban illik erre a csoportra, de sajnos ugyanilyen
alapon a szenzációra is asszociálni lehet, ami csak azért jelentett problémát a
számomra, mert ha van valami, ami nem jellemző erre a társaságra, akkor az éppen a
szenzációhajhászás.

László Dániel tüntetően kisméretű plein-air, és Kovács Lehel meglepően
konzervatívnak tűnő, szinte már nagybányais tájképei éppúgy ellene mondanak fenti
kifejezésnek, mint Sűtő Róbert tájai.

– 3 –

Megyeri Horváth Gábortól és ugyan rejtelmesen árnyékba burkolódzó, kiváló
mesterségbeli tudással megfestett aktokat láttam, ám később értesültem róla, hogy ő is
két tájképet fog végül kiállítani, mert nem akarja megbontani az anyag egységét. Már
ez a szerény önfeladás, illetve Kucsora Márta elmosódó felületei, melyek igazából
csak tájkép reminiszcenciát keltenek különös átjárót nyitnak a figuratív és nonfiguratív
festészet között.

Kondor Attila vérbő festőiséggel megoldott romantikus, képzelt tájai az antik(?)
szobrokkal a festő általam látott legjobb munkái közé tartoznak.

Mészáros Szabolcs és Filp Csaba kisméretű csendéleteiről pedig talán ki sem
derül a felületes szemlélő számára, hogy milyen hatalmas feladatot vállaltak, s milyen
magabiztosság kell e feladat teljesítéséhez, melyet képesek voltak – nem is akármilyen
színvonalon – megoldani.

Végül Szabó Ábel különös hiperrealizmusáról szólnék, mely szemlátomást
különbözik kissé a többiek felfogásától. Olyan intérieurokról – azaz belső terekről van
szó-, amelyek nem feltétlenül kínálnak, mondjuk Rippl-Rónais látványt. De az a
megfestett szinte megfesthetetlen jéghokis – szobrocska (nyilván valami sport-trófea),
a terítő és a falvédő textúrája, végül pedig a középre komponált feszület leveszi az
embert a lábáról. Különös társaság ez, s e meglepő képek láttán csak az jut az
eszembe, hogy az ember fiatal korában mindig harcban álla az apjával, de a nagyapa
történeteit önfeledten hallhatja. Az én generációm elfordult a tájképek, a csendéletek,
az intérieurok festőitől – akik leszállított igényekkel többnyire a Képcsarnoknál árulták
magukat, jóllehet igazi festők is voltak köztük – s mi nonfiguratív képekkel igyekeztük
kivívni a kultúrpolitika és az idős kollégák haragját (mellesleg: túl jól sikerült). Aztán
a pop art, a fluxus, a happening, a koncept – art, de még az úgynevezett, „új
szenzibilitás”, az új festőiség és a posztmodern is( mellesleg nincs az a
művészettörténész, aki meg tudná magyarázni nekem e kategória precíz stílusjegyeit),
mind messzebbre lendítette a kortárs képzőművészetet attól a már elfelejtettnek vélt
világtól, amelyet ezek a fiatal művészek ismét megidéznek.

Mi ez? A lázadás egy új formája? „Radikális neokonzervatizmus”, ahogy Sturcz
János nevezi? Tisztelettudásnak álcázott pimaszság, amellyel semmibe veszik azt az
utat, amelyet a náluk tíz-tizenöt évvel idősebb festők kitapostak? Miért hiányzik
belőlük oly nyilvánvalóan a korábban kötelezőnek vélt távolságtartás, neadjisten
cinizmus? Vajon szándékosan provokálják felkészültségükkel és érzékenységükkel ezt
a harsányan felületes, agresszív és érzéketlen kort, amelyben élünk? Vagy lehet, hogy
nem is tudják, milyen irritáló a festészetük sokak számára?

– 4 –

„Úristen?-kapna fejéhez néhány művészettörténész, aki az avantgarde ilyen –
olyan ágában tett szert jártasságra, esetleg éppen ő nevezett el, vagy talált ki (kár, hogy
neveket nem illő mondanom!) olyan irányzatokat, melyeknek iránymutatását
engedelmes festők tucatjai követtek- Hát már minden lehet? Kisméretű tájképeket,
csendéleteket és intérieurokat is?” Igazuk van, mert hogyan is lehet egy pályakezdő
festő ilyen dacosan és megátalkodottan konzervatív szemléletű, hogy ilyesmire
vetemedik? Honnan veszi magának a bátorságot, hogy szinte kérkedve tegye próbára
állandóan szakmai tudását, s hogy a nehezebb ellenállás irányát választja?

Melocco Miklós barátom – egy klasszikus öreg oroszlán – egyszer egy fiatal
képzőművészre mordult rá emígy: „Mire vagy te ilyen szerény?”

Nos, és azt hiszem: az itt kiállító alkotóknak joguk van szerényeknek lenniük.
Van mire!

Szemadám György