Sinkovits Péter: Időn belül— a Sensaria művészcsoport kiállítása (Újművészet 2007 május)

Sinkovits Péter Időn belül— a Sensaria művészcsoport kiállítása

Ez év március közepétől április végéig rendezték meg a Szombathelyi Képtárban
nagyszabású kiállításukat a Sensaria művészcsoport tagjai, bemutatván saját
műveik mellett a magyar művészettörténet azon alkotásait is, amelyek et inspiráló
előzményként, vállalt hagyományként ismernek el. A tárlat címe Időn túl volt,
melyet Kovács Lehel a katalógusban szereplő, programadó írásából kölcsönöztek .
Ez a dolgozat fő célként a jelen visszaszerzését hirdeti, „így tudván igazán kortárs,
autonóm, időben és térben, helyben lévő, az egyetemesség igényét magában
hordozó művészetet létrehozni.”Az időn túl kifejezés használata számomra az
időtlenséget, az idő felettiséget, a maradandóságot és az egyetemességet is sugallja.
Ez a távlatkeresés tevékenységüknek tág dimenziót biztosított, így történhetett, hogy
az elnevezést a csoport tagjai is elfogadták, s első fellépésüket ezzel a címadással
jellemezték. Az én parafrázisos címem is erre a szellemiségre utal,
ellenpontozásként ugyan, a távlat ívének, méretének szűkítésére tett javaslat.
Az időn túl másik jelentésére Kovács Lehel hívta fel a figyelmemet, mivel írásából
ennek kifejtése hiányzott. A sportnyelvből vett kifejezés ugyanis azt jelenti, hogy a
rendes játékidőn túl a csapat még kaphat egy lehetőséget a gólszerzésre. Ez a
példázat a művészet végét jövendölő jóslásokkal szemben lép fel, mondván, hogy a
vészmadarak beharangozásai ellenére is keletkezhet magas művészet. Ezzel az
értelmezéssel csak az a baj, hogy túl komolyan veszi a művészet végéről szóló
híreszteléseket, a néha már-már elméleti köntösbe bújtatott, neves szerzőkkel
fémjelzett hamis és értelmetlen fikciókat.
A Sensaria nevet a művészcsoport Tiziano műhelyétől kölcsönözte, amely a
katalógus szerzőit az őskeresésben a nagyszabású művészettörténeti hagyomány
felidézésére ösztönözt e. Forián Szabó Noémi egészen Giovanni Bellini és
Giorgione műhelyéig nyúlik vissza, amikor az előzmények felvázolásához készül. A
későbbiek során sem fukarkodik a nagy nevek emlegetésével. Így kerül elő Tiziano
mellett Tintoretto, Caravaggio, Poussin és Manet az elődök között. Sturcz János
még tovább megy, meg sem áll a szobrász Praxitelészig. Lenyűgöző névsor,
valóban lenne mit tanulni ezektől a nagy mesterektől. Székely Bertalan és Balló Ede
éveket töltöttek a Louvre-ban és a világ más nagy múzeumaiban is, s mindennap
találtak újabb és újabb felfedezésre váró titkokat a nagy művészek alkotásainak
tanulmányozása során. Az évek során olyan szakmai biztonságra tettek szert,
amellyel kevés alkotó rendelkezik, mégsem tartjuk számon őket
művészettörténetünk legnagyobbjai között.
Érdemes megvizsgálni mennyivel jobb a helyzet, ha az elődöket a magyar művészet
múltjában keressük. Az ősök őse ki más lehetne, mint Csontváry Kosztka Tivadar.
Különösen érvényes ez László Dánielre, akinek lakása az egykori nagy mester
műtermének közvetlen tőszomszédságában van. A génius loci, betölti, átjárja ,
átszellemíti a szomszédos tereket. A Sensaria Társaság szíve és motorja László
Dániel nem volt rest, hogy felkeresse Selmecbányán a nagy előd megfestette tájat.
A hegyes -dombos vidék nem sokat változott az elmúlt száz év alatt , a hegyet
átszelő villanyoszlop és huzal árulkodik a modernizációról. Az egykori festmény
előterében mozgó, kaszáló, szalmát gyűjtő alakok helyén az új képen megjelenik a
mai művész emblémája, a terített asztal pohár borral, gyümölcs csendélettel.
CsontváryKairói pályaudvarával Kovács LehelRómai táját állították párba. A két
kép színvilága nem indokolná az egybevetést, inkább a két mű szerkezeti felépítése,
a távlatos, messzeségbe vesző perspektíva érzékeltetése mutat némi hasonlóságot. A
motívumok azonossága miatt került Kondor Attila Tükröződés című
oszlopcsarnokos képe Csontváry A Chirurgus háza a Vezúvval(ami a katalógusban a
teljesen érthetetlen és értelmetlen Pompeji Have nevet kapta) című műve közelébe,
hiszen mindkét esetben a dór oszlopok dominanciája uralja a teret. Csontvárynál a
festői eszközök bátor használata teszi színessé, gazdaggá a kopár környezetet,
Kondor metafizikusan visszafogott világában az eseménytelenség nyugalma, a
minimal art pőre eszköztelenségének hatásai derengenek fel.
A Sensaria Társaság tudatos hagyomány keresése során eljutott a magyar festészet
legnagyobbjaihoz Csontváry Kosztka Tivadarhoz, Mednyánszky Lászlóhoz és
Ferenczy Károlyhoz. Példamutató nagyságukhoz, a magyar művészettörténetben
betöltött kiemelkedő szerepükhöz nem fér kétség. Más a helyzet azonban Kontuly
Bélával, Rudnay Gyulával és Tornyai Jánossal. Az utóbbi két szerény mester a
Munkácsy örökség folytatója, a romantikus realizmus magyar hagyományának
jellegzetes képviselője. Genthon István Rudnay közönségsikeréről így ír: ” A
közönség éppen akkoriban unt bele a tiszta festői problémákkal vesződő
impresszionista és posztimpresszionista festészetbe, mikor ő tárgy szerint is érdekes,
heroikus, patetikus, romantikus műveivel felbukkant. …Rudnay elsősorban magyar
festő akart lenni, s csak azután festői problémák megoldója.” Nem sokkal jobb a
véleménye Tornyairól sem, pedig Genthont nem lehet az avantgárd apostolának
nevezni, inkább a magyar művészeti tradíciók gondos őrzője. „Impresszionizmus,
posztimpresszionizmus és absztrakt irányok után, az éledő újklasszicizmustól
körülvéve Munkácsyhoz visszanyúlni talán még lehetséges, de visszanyúlni hozzá
és a művészetét a romantikus festőiség értelmében fejleszteni nem egyéb, mint
eleven anakronizmus.” A hagyományokhoz való ragaszkodás csak a korszerűség
követelményének teljes feladásával valósulhatott meg. A Balló Ede-díjas Kontuly
Béla sem tartozik a magyar festészet nagy forradalmárai közé, a közelmúltban az
Ernst Múzeumban rendezett nagy kiállítása irányította a figyelmet elfeledett
tevékenységére. A Római Iskolán nevelkedett novecentos festészete nehezen válhat
a kortárs művészeti törekvések iránytűjévé, hiszen sem kvalitásában, sem festői
nyelvezetének eredetiségével nem hívta fel magára a figyelmet. Valószínűleg a
tájképi motívumok hasonlóságának keresése vezetett el hozzájuk, s nem
festészetünk követhető értékeinek felfedezése.
Lőrincz Tamás rendkívül jó érzékkel választotta ki magának Nagy Balogh János
Önarcképeit. Nagy Balogh festészetében az önportré műfaja az, amely leginkább a
hagyományokba ágyazott, ez az, ami rokon a klasszikus művészettel. Először
stúdiumként készülnek a húsos arc fiziognómiáját rögzítő látleletek. Később a festői
hatások kezdik foglalkoztatni, az arcon megjelenő síkok, domborulatok, barázdák
hiteles ábrázolása, az árnyékok és fények harmonikus elrendezése. A portrék
átszövik az életművet , minden korszakról, a gyorsuló öregedés minden fázisáról
híradást kapunk. Lőrincz Tamás Önarckép sorozata ugyanazzal a kíméletlen
őszinteséggel tárja fel arcának tájait, mint elődje Nagy Balogh, vádlón, szigorúan
szemléli a nézőt, mint egy nyomozótiszt a kihallgatáson, amikor szúrós tekintetével
próbálja az elítéltet igazmondásra bírni. A művész a kopaszodó fej itt-ott hajjal
borított domborzatát és a fiatalos arc markáns vonásait elég érdekesnek tartja arra,
hogy több nézetből is megvizsgálja. Felülről , féloldalról, alulról az áll
kihangsúlyozásával békaperspektívából, tükörből nézve, a valódi és látszatkép
ütköztetésével készültek a képek, sőt teljes profilból is , a kriminológusoknak
kedvezve. Az önarckép nem kíván érzelmet tolmácsolni, kíméletlenül tárgyszerű, a
sötét és semleges háttér kiemeli az arc karakterisztikus vonásait, a térbe belehasító
fénycsík zavaró jelenlétével tovább fokozza a rideg arc merevségét.
László Dániel Önarcképével nem a magyar mester képi világához nyúlik vissza,
hanem időben és térben sokkal távolabbra, egészen Vermeer van Delftig. A művész
a kép előterében áll, a jobbról benyúló lámpa fénycsóvájába kerül, a megvilágítás
intenzitása oly erős, hogy a férfialak baloldala kifehéredik, az arc karaktere a
fényben úszva rajzolódik ki, míg az árnyékos rész sejtelmes homályba burkolódzik.
Megjelennek a jellegzetes veermeri motívumok, a háttérben a művész felesége
könyökére támasztja fejét úgy pihen a zongorán. A térelválasztó vastag keleti
szőnyeg is a Vermeer művek állandó attribútuma. Lászlót a bonyolult terek
kijelölése, megszervezése, valamint a fény és árnyékok telepítése foglalkoztatja.
Nem dolgozza ki a részleteket, nem érdekli igazán az arc fiziognómiája, csupán
jelzésszerűen, de felismerhetően jelennek meg a festmény szereplői; a feleség, a
múzsa a lakás megszerkesztett enteriőrjé nek hátterében, míg előtérben a művész
erős fénnyel megvilágítva. László Dániel a gyors impresszionisztikus festésmód
híve, módszere, mentalitása éles ellentétben áll a vermeeri aprólékos részletező
képkidolgozással.
Megyeri-Horváth Gábor Vörös aktját párba állították Lajta Gábor Hátakt takaróval
című festményével. Az egybevetés kapcsán el kell gondolkodnunk a társaság
generációs összetételén, vagyis azon, hogy az egy nemzedékkel idősebb Lajta
csoporttagnak tekinthető-e vagy elődnek. Hiszen Lajta realisztikus akt-sorozatát és
az itt is szereplő Hátaktot 1999-ben mutatta be a Szinyei Szalonban, Megyeri-
Horváth ekkor elsőéves főiskolás. A fény-árnyék hatásokat elemző sokalakos
éjszakai képeit Nox címen 2002-ben három budapesti helyszínen-többek között
ismét a Szinyei Szalonban- állította ki. Megyeri-Horváthnál ugyanaz a festői
látásmód érvényesül, ami Lajtánál is, nem csupán a vonzó női testet kívánja
lefesteni, hanem a festői formálásnak olyan megoldásait is keresi, amelyekre a
művészettörténelemben számtalan példát találunk, a közelmúltunkból ugyanúgy,
mint a távolabbi korokból. Noha Sensariának nevezik a csoportot, s így a név révén
kapcsolatot lehet találni Tizianóval és műhelyével, mégis óvatosabban bánnék az
olyan típusú egybeve-tésekkel, mint amilyeneket ebben a katalógusban több helyen
olvashat unk, hiszen Tizino a művészettörténet legnagyobbjai közül való, laza
emlegetése veszélybe sodorhatja az írás komolyságát.
Helyesebb lenne, ha a csoport művészetszemléletének előzményeit keressük, s
műtörténeti összefüggésekbe kívánjuk őket helyezni, akkor saját házunk táján
nézünk körül. A hiperrealista vagy fotorealista festészet első művei nem 2006-ban,
hanem 1969-ben jelentek meg először az általam szervezett és rendezett II. Iparterv
kiállításon. Itt állította ki ugyanis Lakner László Identitás I. (1969) –Kötél és
lenyomat című kétrészes konceptuális szellemiségű munkáját. Az eredeti kötél
mellett megjelenik annak képi mása, amelyet fotorealista eszközökkel festett meg.
Ezen a Képzőművészeti Lektorátus által betiltott tárlaton jelent meg Méhes László
Hétköznap című festménye is. Igazi hiperrealista alkotás, amelyen utalásszerűen
még nagy üres fényfoltokkal a férfi kabátján és az újságon pop art-os
remineszcenciák is feltűnnek, de a mű már alapvetően a fotorealizmus
eszköztárával, szemléletével készült. A szombathelyi bemutatón az elődök
táborában szerepelt Konkoly Gyula, aki az 1969-es II. Ipartervnek lágy szobraival,
konceptuális emlékművével volt résztvevője. Konkoly ott bemutatott művei a
hatvanas évek magyar avantgárd művészetének nagyon fontos fejezetét jelentik, de
a fotorealista művészethez ebben a korszakában nem sok köze volt. A kilencvenes
években azonban visszatért az ábrázoló festészethez, elsősorban Monet és Renoir
derűs impresszionista világának tanulmányozása nyomán, s képeivel igyekezett
megidézni a XIX. század vég ének hangulatát. Erre rendkívüli rajzi és festői
képességei alkalmassá is teszik, gondoljunk csak felhők felett grumpingoló Gala
(Salvador Dalí felesége és múzsája) vagy Baranyay Andrást az égbe repítő virtuóz
megoldású festményeire. Konkoly impresszionisztikus és kissé anakronisztikus
örömfestészete üde színfoltja a kiállításnak.
Igazi kellemes meglepetés Csernus Tibor szerepeltetése. A párizsi elvonultságban
élő idős mester az elmúlt húsz év során került vissza a magyar művészeti életbe. A
szombathelyi tárlat azt bizonyította, hogy a fiatal alkotók számára is példamutató
munkássága, mellyel a hetvenes évektől kezdve szembefordult az
avantgardizmussal, s egy sajátos klasszikus veretű festői nyelv kimunkálására
törekedett. Nagy elődök –Caravaggio és Hogart- tanulmányozása során alakította ki
festői nyelvezetét, mely művészi kvalitásaival követésre méltó színvonalat képvisel.
1989-óta számtalan budapesti kiállításon láthattuk műveit, megismertetésében és
megér tetésében igen nagy szerepet játszott a tárlaton is szereplő Lajta Gábor.
A szombathelyi tárlat igazi érdekes tematikus rendezvény, amely láthatóan nem
kívánta a kortárs ábrázoló művészeti törekvések teljes körét áttekinteni. A közelmúlt
és a távoli történeti anyag feldolgozása szubjektív, nélkülöz minden szakmai
szempontot, hiányzik az Iparterv utáni generáció hiperrealista festészete Fehér
László és Nyári István, utóbbinak mellesleg egyik főműve épp a Szombathelyi
Képtár tulajdonában van. A meglehetősen konzervatív szemléletű Gyulai
Művésztelepről csak Balogh Gyulát hívták meg. A fiatalok közül nem szerepelt Filp
Csaba Mátis Rita, Nagy Gabriella, Surman Viktor, Szenteleki Gábor , Tóth Ágnes és
Varga Rita sem, a sort természetesen lehetne folytatni. Így a tárlattól nem kell
többet várni, mint amit adni képes, íz lelgetés a magyar művészet történetében, mit
szeretünk a múltunkból, kikhez szeretnénk hasonlítani, kiket tartunk követendő
példának, kik a barátaink, kikkel tudunk egy nagyszabású kiállítás rendezésében
együttműködni. A múlt század nagy művészeti mozgalmai is hasonló szempontok
szerint álltak össze együttesekké, de különböztek abban, hogy törekvéseiket egy
ideológus kiáltványban vagy esszében fogalmazta meg. A szürrealistáknál André
Breton, a kubistáknál Apollinaire, ha a közelmúltunkban keresünk példát, akkor az
Új szenzibilitás a nyolcvanas években Hegyi Lóránd programadó kiáltványaival
jelent meg. A bemutató lehetett volna egy csoport vagy egy társaság zászlóbontása,
látványos visszatérése az ábrázoláshoz, ahogy a non-figuratív festészet minden
megújuló formájával szakít, s ennek a folyamatnak a stációit a folyamatban
résztvevő személy, az ideologus pontosan leírja. A kiállítást nagy lelkesedéssel
szervezte László Dániel és Muladi Brigitta, az ő érdemük, hogy a művek több
helyszínre, így Dunaszerdahelyre, majd Pécsre is eljutottak, s nem adták fel a
reményt, hogy egy ilyen fontos és nagyszabású tematikus tárlatot, amelyet a
közönség is szívesen látogatna, egyszer talán egy fővárosi intézménnyel is képesek
lesznek elfogadtatni.

Kovács Lehel:”Időn túl”. Időn túl-A festészet vállalt hagyománya c. katalógus 4.l.
Németh Lajos: Csontváry Kosztka Tivadar Bp.1964.0 27.l.
Genthon István:Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig, Magyar
Szemle Társaság, Budapest, 1935, 158-159.l.
u.o. 157.l.