2012 májusában mutatják be páros kiállításokon legújabb
alkotásaikat Nyitott
Műterem
címmel a
Bartók Béla út 1-es szám alatt található új, kollektív
műtermükben a Sensaria
Egyesület
tagjai,
Horváth Roland
és László Dániel,
Kovács Lehel
és Szabó Ábel,
Horváth Krisztián
és Lőrincz Tamás,
illetve Balogh
Zsófia
és László
Dániel
.

A társulás létrejöttét az ezredforduló környékén az új
figurális kifejezésmód inspirálta, mely akárcsak egy évtizeddel
korábban a new wave, a neokonceptualizmus másodvirágzását
követően született meg. A Sensáriások debütálása
tulajdonképpen már az új festészet második hullámaként is
értelmezhető, hiszen az új figuralitás kibontakozását az
1990-es évek közepére, második felére tehetjük (lásd Szűcs
Attila, Lajta Gábor művészete). Tágabb perspektívából nézve
a látványalapú festészet már az 1960-as évek vége óta jelen
van a modern magyar piktúrában, elég csak Csernus Tibor, Lakner
László, Konkoly Gyula, Méhes László oeuvre-ére utalnunk. A
hiperrealizmus (mely természetesen nem azonos az oldott, történeti
stílusokat felhasználó új festészettel) azonban még a következő
nemzedék, a 70-es évek végén, a 80-as évek elején pályára
kerülő művészek − Fehér László, Méhes Lóránt, Nyári
István – ábrázolásmódját is alakította. A következő
évtized elejétől egy újabb raj, Lajta Gábor, Szűcs Attila,
Szépfalvi Ágnes dolgozik ebben a stílusban, az ezredfordulón
pályára kerülő technorealisták (Győrffy László, Kupcsik
Adrián stb.) pedig a számítógép képernyőkön megjelenő
pszeudo világot ábrázolják figurálisan. Ugyancsak velük egy
időben kerülnek pályára a majdani Sensaria Társaság tagjai
közül többen. A csoport kifejezésmódjának fontos jellemzője,
hogy − szemben a technorealistákkal − felvállalja a
hagyományokat, célzatosan alkalmazza a különböző történeti
stílusokat a realizmustól a posztimpresszionizmusig, Csontvárytól
Szinyei Merséig, illetve Ferenczy Károlytól Csernus Tiborig. A
történethez hozzátartozik az a tény is, hogy a látványra épülő
kifejezésmód továbbélése nem zárult le a Sensariások
tevékenységével, hiszen még néhány évvel később is feltűntek
a figuralitásból kiinduló olyan fiatal alkotók, mint
Jakatics-Szabó Veronika vagy Czene Márta.

A 2003-ban alakult csoport tagjait az különbözteti meg markánsan
napjaink többi figurális (és nem realista) festőjétől, hogy a
művészettörténeti, festészeti tradíciók fontosságát
hangsúlyozzák a múltat végképp eltörölni akaró neoavantgárd
örök jelenével szemben. Ahogy Sturcz János tanulmányában
megfogalmazta, „A klasszikus mesterek technikáit, anyagait,
műfajait felhasználva azt vizsgálják, hogy a nagy elődök
intellektuális-spirituális-vizuális teljességet hordozó
toposzainak, pátoszformuláinak újraértelmezésével lehetséges-e
még érvényes művészetet létrehozni, a régiek teljességéből
valamit visszanyerni.”i
A régi mesterekhez való kötődést, a hagyományok vállalását
illusztrálta a gyakorlatban az Időn túl című kiállítás
kurátora, Muladi Brigitta is, amikor egy-egy klasszikus magyar
mester (Mednyánszky, Csontváry, Ferenczy), a Sensariasok tanárainak
(Károlyi, Baranyay), valamint a csoportosulás tagjainak munkáit
állította párba. Hasonló elvet követett a Magyar Nemzeti
Galériában egy évvel később megrendezett A
festmény ideje
című
tárlat is, melyen a társulás képviselőin kívül más új
figurális stílusban dolgozó művészek is szerepeltek.

E rövid visszatekintés után nézzük meg, hogyan alakult a társaság
tagjainak pályája az utóbbi években, mi foglalkoztatja őket
napjainkban, mit ábrázolnak legújabb képeiken!

László Dániel a főiskolás korából való, tájba
állított borospoharas, palackos csendéleteit követően
következetesen felkereste a jeles mesterek által megfestett
helyszíneket. Elutazott például Selmecbányára és elkészítette
a Csontváry által feldolgozott téma parafrázisát (Selmecbánya
látképe, 2002). Ezt követően Vermeer műveire figyelve alkotott
enteriőröket és portrékat. Szolnoki tartózkodása idején a
művésztelepet körülvevő parkban festette meg már-már
impresszionista modorban gyerekeit. Legújabb
kiállításra kerülő képein viszont sejtelmes, sötét üres
terek, enteriőrök vannak jelen. Kopár, elhagyatott, kékes, barnás
koloritú folyosót láthatunk a Kórházi folyosó, 2012 című
vásznon. A Roland műterme (2012)készítésekor ugyancsak az egymásba nyíló terek, a mélység
ábrázolása foglalkoztatja. A képmező bal oldalát egy falnak
támasztott üres vászon uralja, melynek rövidülése továbbvezeti
a pillantást az egybenyitott termek felé. A műteremre csak a
kompozíció egyik oldalán tornyosuló tárgyhalmaz utal. A Termek
című munkán az ajtó mögött erős rövidülésben fekvő figura
ugyancsak a teret hivatott hangsúlyozni. Ha stílusosan a
hagyományt, az előzményeket keressük a munkák kapcsán, ezek a
semmibe futó terek mindenekelőtt Czimra Gyula műtermet és üres
szobákat megjelenítő remekeit
juttatják az eszünkbe. Horvát Roland indulása

idején mestere, Károlyi Zsigmond figurális ábrázolásaival

rokon, néhány hétköznapi tárgyból összeállított kisméretű
csendéleteket készített (Nyuszis csendélet (2002), de egy-egy
lakásban található praktikus használati tárgy, lámpatest,
porszívó is felkeltette az érdeklődését. Jelenlegi
tevékenységét jellemezve, úgy tűnik, folytatja banális,
hétköznapi, konyhai tárgyakból, különböző üvegekből,
palackokból, fűszertartókból összeállított szűkszavú, zöldes
barnás hátterű csendéleteinek készítését (Western, 2011),
mellettük azonban enyhén erotikus, harisnyakötős női torzós
művek is kikerülnek a műterméből (Harisnya, 2011). Az idei
Derkovits beszámolón két nagyméretű, barna tónusú, mozgalmas
munkával szerepelt. A jelenlegi műterem-kiállításon is sztenderd
témái közül válogatott, gyanítom azért, hogy témaválasztásának
sokféleségét (enteriőr, különböző tárgyak, csendéletek, női
portrék, torzók stb.) demonstrálja. A zöldszínű varrógépe
(Minerva,2003) hétköznapi használati tárgyakat bemutató munkái közül
való, míg sejtelmes fehér blúzos figurája egy talányos női
torzó (Sophie, 2011).

„A művész a közvetlenül adott világ kaotikus áramlatából és
végtelenjéből kiemel egyetlen részt, ezt egységként fogja fel
és formálja meg, mely önmagában találja meg értelmét …”ii
,írja Georg Simmel a tájkép születéséről. A csoport egyik
alapító tagja, Kovács Lehel pályára
kerülésétől napjainkig következetesen a nagybányai piktorok
színvilágát és komponálásmódját megidéző tájképeket
festett, melyeknek korai darabjain még figurák is láthatók
(Börzsönyi kirándulás, 2000). Az emberi alakok később eltűnnek,
és marad a mindent betöltő táj (Sümegi táj, 2004, Kukoricás,
2006-7). Újabban viszont mintha elfordulna a napfényes napszakoktól
és inkább borongós, tompa színű korareggeli és koraesti
időszakokat örökít meg. Ezeken az idén született, kevésbé
színes, elvonatkoztatott vásznakon az emberi tevékenység nyomai
is jelen vannak (utak és autópályák) (Tájkép reggel, 2011, Autóút
napnyugtakor
, 2011, Esti tájkép fényekkel, 2012). Ha
analógiákat keresünk, mindenekelőtt kortársa, Szász Sándor
sötét, majdnem fekete tájait említhetnénk.

SzabóÁbel direktebb
művészete mindig is eltért a csoporttársak artisztikusabb,
időtlenebb, napjaink világához kevésbé kapcsolódó munkáitól.
Szabó tudatosan vagy spontán módon ragaszkodik a mindennapok
valóságához, és ez a kötődés akkor nyilvánul meg igazán,
amikor művészettörténeti kontextusba kerül egy-egy képe. A
festmény ideje című tárlaton a Szinyei Merse Hóolvadásával
párba állított Útépítés az Alföldön (2006) című vásznán
a fehérlő hófoltok rímelnek Szinyei hófoltjaira, de a mű nagyon
mai, az épülő autóút és a híd napjaink valóságát
dokumentálja. Egy
másik tájképén összetekert szalmabálákat látunk, melyek
legalább annyira a korukat idézik, mint a nagybányai művészek
rúddal megtámasztott szénaboglyái akkoriban. Ugyanilyen
valóságosak az ipari tájakat, raktárakat, városképeket
megjelenítő művei is (Naplemente a Rákóczi
úton, 2007), melyeknek visszafogott objektív látásmódja a
hiperrealisták szinte már szenvtelen tárgyilagosságára éppúgy
utal, mint a 18. századi veduta festők aprólékosságára.
Légújabban munkái szintén városképek, a városok árnyékosabb
oldalát, a kevésbé látványos kopár külterületeket tárják
elénk szenvtelen objektivitással (Ideális
táj
, 2010-11, Periféria, 2012).

Lőrincz Tamás korai komornak
tűnő, kevés színekkel gazdálkodó barnás tónusú önarcképei,
csoportképei és kettős portréi után (Ikrek I, 2004, Két alak,
2007) mind a tematikát, mind a koloritot tekintve többfelé
tájékozódik. Merész kivágatú, rózsaszín repülőgép orrot és
kabint ábrázoló Repülőgépének
(2011) egyaránt sajátja a hűvös tárgyszerűség és az élénk
színek használata. Ezzel szemben a fehér fal előtt kifeszített
kötélen száradó színes ruhákat lebegtető, hagyományosabb
felfogású Nápoly
(2012) egy varázslatos dél-olaszországi utazás impressziója.

Horváth Krisztián művészetének
első periódusában furcsa, kopár, a német romantikát és
Mednyánszky műveinek sziklacsúcsait megidéző, szürkés, mocskos
hófoltos monumentális bérceket festett (Triád, 2001), melyek
sugallnak valamit a romantikus tájak végtelenségéből. Ez után a
periódus után különböző szárnyas alakok következtek, melyek
valószínűleg fontos titkokat rejtő üvegtégelyeket tartottak a
kezükben. A legfrissebb műveit viszont az újklasszicista tematika
jellemzi. Előszeretettel merít a görög mitológiából. Megfesti
Apollónt, az amazonokat, Hermészt a gyermek Dionüszosszal
klasszicizáló jelmezben, ugyanakkor szinte tapinthatóan érzékletes
naturális stílusban, máskor a görög isteneket, hősöket,
például Perszeuszt áthelyezi a hazai tájakra vagy a Hargitára
(Tanító Apollón, 2011, Támadó Amazonok,2011, Perszeusz a
Hargitán
, 2012).

Végezetül, de nem utolsó sorban szólnom kell a csoport egyetlen kiállító
szobrász tagjáról, Balogh Zsófiáról, aki
következetesen és alázattal készíti a középkori mesterek
munkáit megidéző plasztikáit.

A Sensaria csoport képviselőinek legújabb alkotásait nézegetve
megállapíthatjuk, hogy továbbra is következetesen ragaszkodnak
vállalt programjukhoz, a művészeti hagyományok átmentéséhez,
ápolásához, de eközben új színt és szemléletet is teremtenek
a kortárs művészetben. Munkásságuk szervesen kapcsolódik
azokhoz a nemzetközi figurális tendenciákhoz, melyek külföldön
és nálunk is sikert arattak és aratnak, így a Lipcsei Iskola és
a Kolozsvári Iskola tevékenységéhez (ez utóbbi csoportosulás
képviselőinek éppen most látható kiállítása a Műcsarnokban).

(Nyitott műterem, Bartók Béla út 1., május 1-31.)

Lóska Lajos

i
Sturcz János: A Sensaria Társaság és a vállalt festészeti
hagyomány, in: Időn túl. A festészet vállalt hagyománya,
Szombathelyi Képtár, 2006 III. 16 –IV. 29, 6-l0 o.

ii
Georg Simmel: A táj filozófiája, in.Velence, Firenze, Róma,
Művészetelméleti írások, Bp.,1990,102. o.