Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjének utolsó jelenetében az ikonfestő művészi válságát egy harangöntést sikeresen levezénylő fiú oldja fel, mert, mint elhangzik a filmben, munkájával ünnepet szerzett az embereknek. A szakrális, közösségi értelemben vett ünnep a Sensaria csoport művészetszemléletében is központi helyet foglal el.

A 16. századi Rómában tudósok, művészek, diákok Hortus Musarumnak, Múzsák kertjének keresztelt ligetek szent fái és forrásai között vitatták meg az antik auktorokat. Az együttgondolkodás, a barátság és a múlt szeretete, tisztelete fűzte őket össze. Majd az itáliai egyetemeken végzett külföldi ifjak visszatérve saját hazájukba ünnepélyes faültetések keretében alapítottak római mintára társaságokat, amelyek összefonódtak a humanista kultúra terjesztésével, ápolásával. A Sensaria történetében is visszatérő szimbolikus esemény a faültetés, amely ebben az értelemben a humanista körök szellemi utódjává avatja a csoportot. Erdős Renée író, ennek a háznak hajdani gazdája, és mellesleg Róma szerelmese Mesteremcímű versének sorai a Sensaria hitvallására rezonálnak: „Mesterem, meggyújtott fáklyák vagyunk” „A végtelen láncnak kis szeme vagyunk” „Mindnyájan együtt és egyedül”. Kiindulópontjuk, nemcsak az, hogy a festészet érvényes, létkutató médium, hanem egyúttal öröm és ünnep mind az alkotó, mind a befogadó számára. A Sensaria műhely, amely a párbeszéden alapul. A tapasztalat és gondolatcsere azonban nemcsak egymás között valósul meg, hanem a hagyománnyal való szüntelen kommunikáció révén a régi mesterekkel is. A tradíció élő, személyes folyamatát hangsúlyozzák, amelynek átélése, átszűrése, továbbgondolása alakítja, inspirálja az egyéni fejlődést.

Az első teremben: Megyeri Horváth Gábor aktjainak spirálba csavarodó testvonala a vörös és fehér drapériák expresszív redőzetére rímel. Lőrincz Tamás képei az én és a test kapcsolatát helyezik izgalmas megvilágításba. Drámai, reflektoros fénykezelése, az egymásba tűnő alakok Csernus képi világával rokonítja kompozícióit. A második teremben: Kovács Lehel nagybányai atmoszférájú képein a sziklás fennsík és az erdős völgy monumentalitásában törékenynek látszanak az emberi jelenlét motívumai, az átjátszó torony, vagy a távolodó figura alakja. László Dániel a templombelsők fényeiben, a bódé falán elnyúló kék árnyékban a csend helyeit ragadja meg. Ecsetkezelése egyszerre nagyvonalú és érzékletes. A telefon, ami a kommunikáció attribútuma, Szabó Ábel dokumentarista hangvételű vásznain a kommunikáció hiányaként jelenik meg: fémdobozok, amelyekben a hang kering, de nem jut el sehová. Érdekes pandantot képez László Dániel Üres oltár című képével, amely szintén valamifajta jelentésvesztést tematizál. A 3. emeleten Horváth Krisztián metafizikai hangulatú Observator I. II. férfi fejei, mint dioszkurok, szoborszerűek, zártak, időtlenek. Horváth Roland a csendélet műfaját a végletekig lecsupaszítja: alkotói tekintete rázoomol egy-egy tárgyra (Takkerre, Cápára) és kibontja belőle valóságát, megszólaltatja. Balogh Zsófia bensőséges baba akvarelljei kísérik az érzékenyen mintázott bronz gyermekfej plasztikát. Sütő Roland, friss szemléletű erdőábrázolásain az ösvény a vezérmotívum: a lombok mély zöldje párbeszédet folytat a föld löszös barnájával. Kondor Attila könnyed, lendületes ecsetvonásokkal rögzített természettanulmányai egy-egy tájrészletet ragadnak ki: fehér kalligráfiaként megjelenő felhőt, egy út mellett heverő sziklát és egy finoman cizellált búzamezőt. Kucsora Márta leheletfinom akvarelljei a víz és a levegő atmoszférikus jelenségeit idézik, amelyek fénytörésekkel és színárnyalatokkal gazdagon átszőtt faktúrája Turnert juttatja a látogató eszébe.

„Amikor az ember el kezd mélyülni és látja, hogy minden út ki van taposva, nem marad más választás, minthogy keres magának egy szimpatikus mérföldkövet és azt mondja, hogy innen próbál becsatlakozni a festészetbe” írja az egyik Sensaria-tag, Kovács Lehel. Ezek a becsatlakozások nehéz, erőt próbáló utakat takarnak, talán erre utalhat mostani kiállításuk címe a callis, ami latinul hegyi ösvényt jelent. Az ösvényen egyszerre csak egy ember fér el, sok esetben arra kényszerül, hogy utat vágjon magának, ezek az ösvények azonban időnként összefutnak, a vándorok találkoznak egy-egy fa árnyékában, eszmét, tapasztalatot cserélnek, hogy erőre kapva a saját irányaikba induljanak tovább. A már idézett Tarkovszkij-filmben hangzik el Rubljovtól a következő mondat: rögös az út a láthatóból a láthatatlanba. A Sensaria tagjai is ezt a rögös utat, a maguk callisait járják, amelyek úti dokumentumait, mérföldköveit és irányait láthatja most a nagyközönség az Erdős Renée Ház kiállítótermeiben.

Mészáros Zsolt