„Novemberben történt. Coenot barátunk házában gyűltünk össze, Martet éppen vadászatról tért vissza, és rábeszéltük Promaget-t, hogy hegedüljön egy kicsit apám kedvéért.” Úgy írja le Courbet az Ebéd után Ornansban (1849) című festményét, akárha egy szép melankolikus novella venné kezdetét. Miközben a Művészeti lexikon a következőket tarja fontosnak elmondani a nevezett munkáról, és áttételesen a művészi alapanyagról: „Courbet ezt a triviális eseményt heroikus méretben (2 x 2,6 m) Caravaggiohoz és Rembrandthoz mérhető mesterségbeli tudással festette meg”. De Courbet mester nem feledkezett meg arról sem, hogy átalánosítsa művészi tapasztalatait: „Minden kornak szüksége van olyan művészekre, akik megörökítik és átadják képét a jövőnek.”
És el is jutottunk már is, a most megnyíló kiállításhoz, amely éppen Courbet-ig és tovább nyúl vissza az időben. A kérdések most is ugyanazok: mit, hogyan és mikor? A válaszok már nem feltétlenül egybe vágóak.
Mindhárom kérdés a – mindenkori – művészet rendkívül lényeges aspektusaira vonatkozik, ugyanakkor számunkra most a „mikor” tűnik a leglényegesebbnek közülük. Ezt támasztja alá a kiállítás címe is: A festmény ideje. (Muladi Brigitta, a kiállítás kurátora Kondor Attila tanulmányának címét kölcsönözte a kiállításnak. Kondor Attila munkái egyéként szintén itt láthatók.) Innen csak egy ugrás, hogy egy másik dimenzióba, a festészet idejébe lépjünk át.
Posztmodern korunkban – itt és most –, ebben a plurális társadalmi és szellemi keretrendszerben, evidens, hogy több adekvát történet fut egy időben. (Ahogy egyszerre több film pereg a multiplexben.) Több hiteles története van az embernek, az ember művészetének és az ember festészetének is. A történet pedig, akár milyen is az, mindig időfüggő.
Ha nem a posztmodern korát élnénk, akkor a Sensaria csoportnak, amely nyilván nem ezt a nevet viselné (Tiziano műhelyének neve volt ez), a modernség fája mellé kellene esnie. De a Sensaria csoport és a köréjük rendelt, igaz más generációkhoz tartozó, de hasonlóan gondolkodó, hasonló festői elveket valló művész a mögöttük, mellettük, és itt egy izgalmas eshetőség, az előttük álló, már régóta a Magyar Nemzeti Galéria kincseit gyarapító, még a modernek előtti mesterek festészetének fája közelében esik le.
Művészeink ugyan is, posztmodern ide vagy oda, váratlant húztak. A húzásuk aktusát Sturcz János találóan radikális neokonzervativizmusnak nevezi.
Amúgy ez a nem esik messze lenne, a hagyományőrzés, a tradícióvállalás művészi létállapota. Hogy miért épp ez a hagyomány vált fontossá számukra, nyilván több válasz is adódik, de feltétlenül az elsők közt említendő, hogy ma egy fiatal festő – némi túlzással – gyorsabban jut el a multimédiás installációig, egy digitálisan manipulált egyébként érdekes és izgalmas c-printig vagy egy public artos akcióig, mint a festészeti kép, Lajta Gábor-i valóságához. Radikális, izzig-vérig progresszív művészi attitűd lesz tehát megmerítkezni a 21. század elején száz + még sok száz év művészi tradíciójában. De feltétlenül fontos megjegyezni azt is, hogy az itt látható képeket, de a ma már nem élő mesterekét sem nézhetjük a modernség, az avantgárd, a neoavantgárd fénytörései nélkül. És bizonyos vagyok abban is, hogy ez a meghatározottság a másik oldalt is befolyásolja, ergo a művész ecsetét a modern, az avantgárd, a neoavantgárd ideje is vezeti, amely idő a maga vehemens módján, igen tiszteletlenül, de sarokba szorította az akadémikus normarendszert, s pimasz módon bajuszt rajzolt neki.
Ám fordult a kocka, a most megtalált, neokonzervatív tradíció radikális helyzetbe hozta a követőit. Meghaladottnak, elfeledettnek gondolt kérdésekre irányították a figyelmet. A valóságábrázolásra, a realizmusra, a technikai tudásra, technikai felkészültségre – emlékszünk még a hogyan kérdésre? –, a látvány és a kép, a festészeti és technikai kép viszonyára, de megkockáztatom, a kiállításon szereplő képeknek a konkrét napi politikai szituációktól való elszigetelődése, akár politikai állásfoglalásként is értelmezhető. De kivált érdekes, amikor a klasszikus hagyomány még egy életművön belül is radikális lépéseket képes generálni. Csak gondoljunk arra, hogy Keserü Ilonával az élő rembrandti hagyomány a 2006-os Rembradt 400 című kiállítás alkalmából (Szépművészeti Múzeum) negyven év múltán újra figuratív képet festetett, méghozzá egy megrendítő, egészalakos önarcképet. (Energiamozgás önarcképpel).
A festmény ideje című kiállítás azt a csodát mutatja meg, amikor egy másik ember szemén keresztül pillantunk meg valakit, vagy amikor a művész szemével látjuk a triviális jelenségeken keresztül feltáruló világot ugyínúgy és mégis másképp. Bár én vigyáznék ezzel a triviálissal, nem vagyok benne bizonyos, hogy annyira bagatell dolog az, amikor Courbet arra kéri Promaget-t, hogy apja kedvéért hegedüljön kicsit. Hogy ez a bonyolult közvetlenségben megjelenő valóság-csoda igaz legyen, s ne csupán üres illúzió, fontos, hogy a témaválasztás, a tekintet-vezetés, valamint a perfekt kivitelezés mellett az időtlenség akarása és tudása is bele legyen festve a képbe. Mert csak ez képes szétfeszíteni jelen pillanatát.
Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése (1875) című historizáló, monumentális munkájában is megtörténik ez, de nem a komponálási mód, hanem Adalbert püspök palástjának borzasztó súlya által. A jelen realitása a történelem absztrakcióját. Mert csak a jelen időben élhető meg a hol nyers, hol drámai, hol céltalan, hol lenyűgöző van-ság. A festmény idejének kiállítói tekintete a jelenre vetül, amely kimetszi, kiemeli, felnagyítja, felerősíti a tradíció által előírt, s mégis szabadon megválasztható, a mit? kérdésre válaszoló tárgyat. A művészeket a megannyi művészettörténeti előkép a jelenre figyelmezteti, akkor is, ha belefeledkezve a tájba, a múltba révednek. Nem kétséges, az itt látható képek többségében nyakig benne vagyunk, a képeken ott a világ, amiben van szerencsénk élni, miénk a csendélet, a zsánerkép, városrészlet, a folyópart, a portré, a portréról ránk néző nő és gyermek, és miénk a megannyi történet is.
A festmény ideje című kiállítás kortárs alkotói radikális tudatossággal, művészi ösztönnel, egészséges derűvel, finom humorral rajzolják meg és egészítik ki a korunkat. Képeik idővel bizonyosan átkerülnek a jövőbe, de arról, hogy a jövő mit kezd velük, miképpen tekint majd rájuk, meglátják-e benne a mindenkori jelen időt, bármennyire is izgató, nincs, és nem lehet tudásunk.

Hemrik László, 2009 március, Szeged, REÖK palota

ITT és MOST VÁRJUK A HOZZÁSZÓLÁST!