Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
Hortus conclusus című kiállítása.
Vác, Tragor Ignác Múzeum

„A tájkép mélyén egy-egy emberi lény varázsa lüktetett”
Marcel Proust: Nappalok. Ford.
Lóránt Zsuzsa In: Álmok, szobák, nappalok. Bp., 1997.32.

Götcz Pochat professzor Grázban és még több más kiváló szakértő
egyértelműen vallja, hogy a táj ábrázolása, megfogalmazása valamilyen formában már
létezett mind az őskorban, mind az ókorban. Az őskor embere elkerített valami szent
helyet, körülkerített egy fát s ez már táj volt, melyet tisztelni, melyre emlékezni
lehetett kerámiák díszítésében, pecséthengereken.

Az ókori keleten kitüntetett motívum a fa, a hegy, valamilyen állat és az
állatember, istenember. Egyiptomban civilizációs és szakrális hely a táj, a folyó, a tó a
nádas, bennük madarak, állatok. Görög vázákon megjelenik a tenger, a hajó, szirének,
szörnyek, istenek. Dionysos a szőlőlugasban, nagy derűs mámoros világ. A rómaiaknál
falképen gyümölcsöskert, sok madár, állat, másutt ismét a tenger, hajók szerelmek a
parton, a kalandra szomjas Odysseus. A zsidó-keresztény kultúrában paradicsomi és
kietlen, világ végét sejtető tájak. Jónás próféta felett árnyékot nyújt egy növény,
máskor más próféták szavára égig érő fák, is eldőlnek, kivágásra ítéltetnek.

A tájjal kapcsolatban a modern korban, mely John Ruskin szerint a
reneszánszban kezdődik, mindent újra és újra felfedeznek, a falevelek mozgását, a
levegő és a víz természetét, a csendes időt és a vihart, tűzhányókitörést. A 19.
században nagyon sok tájképet festenek, de a látszat és kritikus vélemények ellenére a
20. században sem tűnik el a táj festése, olykor szobrászi eszközökkel való
megvalósítása (tájreliefek!), pedig az ember a természetet módszeresebben pusztítja,
mint bármelyik korábbi korszakban, önpusztítása egyik formájaként. 1900-1945 között
Európában, Amerikában, Kínában, Japánban, Indiában festettek allegorikus,
szimbolikus tájakat, csak vázlatosan jelzett és alaposan részletezett természetet,
időnként visszatér a történeti táj, a valóságkereső, fényképszerű táj, de nem tűnik el a
lebegés, mozgás: a költői fantasztikus táj sem. A II. világháború után és alatt
katasztrófa tájak, energiákkal teli absztrakt tájak, minimális eszközzel készült
emlékeztető tájak születnek. Közben sok helyen elhangzik – a tájfejtés nem időszerű, a
legkevésbé sem fontos. Ezzel szemben mindig van egy-egy sarok vagy sziget a földön,
ahol újjászületnek a halottnak hitt dolgok és elkezdi valaki gyűjteni, bemutatni a nem
fontosból egyre fontossá lett dolgokat.

Vácra hívtak ez év áprilisában négy fiatal festő kiállítására, akik tudatosan
foglalkoznak a tájkép műfajával. Kurátoruk Bárdosi József, a váci múzeum
muzeológusa tudatosan nyitotta meg számukra a görög templom nagyon szép barokk
terét, hát mutassák meg magukat, nézzék meg ők is és az odalátogatók is képeik egy-
egy sorozatát.
– 2 –

A négy festő: Kondor Attila, Horváth Krisztián, László Dániel, Kovács Lehel
immár Képzőművészeti Egyetemet végzett pictor doctus-ok. Neves mesterek: Károlyi
Zsigmond, Baranyay András egykori tanítványai. Megtanulhatták mind a
határozottságot, mind az árnyalatok, áttűnések iránti érzékenységet, az absztrakció
különböző fokozatait és a sejtelmes emberábrázolást. Tudatosan mégis a tájfestészet
felé fordultak, megengedve, hogy minden tájban lehet staffázs, emberalak, vagy ember
alkotta tárgy, szobor, kút, vagy épület.

Előfordul, hogy nagy elődöket követve felfedezik a történeti tájak romantikus
színhelyét, így járt Kondor Attila Itáliában, Tivoliban s megnézte, majdnem
szürrealisztikus formában megfestette az antik romokat, villahomlokzatot, kertet,
szökőkutat. Más esetben (ezt Horváth Krisztián aprólékos és egyszerre nagyvonalú
látképei mutatják) felkeresték a magas hegyeket, hódoltak azoknak a magaslatoknak,
melyeket már a romantikus festők is a Magasztos lakóhelyének tisztelték. A kis
csoportból Kovács Lehel és László Dániel a legföldhözközelibb, racionalista festő.
Egyikük a nagy táji hátterek elé köznapi csendéleteket tesz, a kirándulók kellékeit,
tányért, poharat, üveget, melyek teljesen természetessé, emberközpontúvá teszik a
találkozást, még akkor is, ha ember nincs fizikailag jelen a képen, mint volt Manet-nél,
Monet-nél, Szinyei Merse Pálnál. A másik fiatal festő sok apró tájvázlat után mert
valóságos egykori szoc-reálra emlékeztető tájat festeni, festőtársát ábrázolja kiránduló,
egészséges „úttörőként” az erdőben, ahol süt a nap az úton, a nyári lombokon át s
nyoma áhítatnak, nosztalgiának. Még megvan a természet, örüljünk, csak ennyit mond
a kép, s ez nem kevés.

A festők a váci kiállításnak és kis csoportjuknak komoly, szent címet adtak:
Hortus conclusus – zárt kert. Az Ószövetségben, az Énekek énekében a szerelem
kertje, a keresztény kultúrában titkok kertje, a Szent Szűz otthona. A fiatal festők
számára mindennek ellenére inkább a természetet építő kultúrák jelvénye, az
értékőrzés, a visszatérés ígérete. A festmények láttán versek ötlenek fel emlékeinkben:
a legtalálóbb talán Babits Mihály: Recitativ-ja:

„Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tiszta vízen
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék!
Ó kép, Ó színek! Ó vigasz: alkotás!

Szabó Júlia
Elhangzott a váci görög templomban 2003. április 29-én