Primavera – Tavasz – Olyan gyönyörű szó, hogy kimondani is jó! Azt hiszem nem túlzok azzal, ha azt mondom, képes felidézni a Tavaszt és Olaszországot, mint a Tavasz kedves lakhelyét. Szívesen mondogatjuk magunkban ezt a szót. Így aztán előfordulhat, hogy eltűnődünk azon, hogy a Primavera szó hátha jelent még valami rejtettet, azon kívül, hogy Tavasz. Hiszen tudjuk a Prima – elsőt jelent, a Vera pedig, nos mindannyian ismerjük a Vera Icont, az Igaz Képmást. A latinok Primo Vere-nek hívták a Kikeletet, a tavasz eljöttét. Ha etimológiailag nem is azonos eredetű a latin Ver, vagyis Tavasz szó,
a Veritas Igazság szóval – azt hiszem a Primavera és a Prima Veritas, a Kikelet és az Első Igazság közötti mély rokonságot senkinek sem kell magyaráznom.
Azonban hogy állunk most a Veritas-szal? Figyelemre méltó, hogy a Veritas-t egyaránt lehet valóságnak és igazságnak is fordítani. A mindennapi beszédben akkor használjuk e szavakat, ha valamit igenlünk. “Ez a drágakő valódi”. “Ő igazat beszél”. Itt a valóság és az igazság egybeesik. A mindennapi beszéddel nincs is baj. Azonban elvont fogalomként a valóságot és igazságot az emberek a legkülönfélébb értelemben használják. A miénkkel ellentétes véleményt valótlannak mondjuk. Tehát létezik ezer meg ezért egymástól független és ellentmondó igazság?
Vagy inkább nap mint nap visszaélünk ezekkel a szavakkal. Ugyanis az igazság fogalmilag is csak annyira ragadható meg, mint a hétköznapi életben, vagyis amennyiben igazat beszélek. Ezt csak olyan mértékben tehetem, amennyire ismerem a valóságot. A valóságot pedig annyira ismerem, amilyen mértékben a része vagyok. Így nem létezik a spekulatív igazság és az annak ellentmondó valóság dualizmusa.
Már jó ideje szeretik a valóság szót az objektivitás kifejezéssel felcserélni. Ha valóságot is mondanak, objektívet értenek alatta. Az esetleg megismert igazság mindig megmarad elgondolásnak és szubjektívnak. Ezzel szemben a valóság objektívnak tűnik.
A jelenkor embere minden információs eszközön keresztül azt sugallja magának, hogy a világ egy objektív, tőle független tudat és élet nélküli totalitás. Ebben kell a maga atomnyi tudatával és szubjektív és relatív igazságával boldogulnia. Az előbbiek alapján nem nehéz belátni, hogy ez az általános szemlélet csak egy az ezernyi szubjektív vélekedésből, mégis már évszázadok óta egyre inkább meghatározza az életet, vagyis az igazság és a valóság viszonyát. A Veritas-nak ez a két arca, a belső, a személyes igazság és a külső,
a tárgyi valóság menthetetlenül ketté törött. Márpedig amíg ezek egymással nem egyeznek, mindkettő valótlan marad. Az igazság csak annyiban ragadható meg, amennyire megvalósítom, ezt csak annyiban vagyok képes megtenni, amennyiben a valóságot megismerem.

A valóság és az igazság ellentmondása mindannyiunk életét meghatározza. Ezt nem lehet letagadni, a hamis idealizmus még sohasem győzte le az ellentmondásokat.
Ezek után talán jobban érthetővé válik ennek a kiállításnak a jelentősége. Az itt látható művek kivétel nélkül mind a külvilágból vett megfigyeléseken alapszanak. Akár tárgyakat, akár személyeket látunk e festményeken – először úgy tűnhet a jól ismert objektív világ jelenségeinek ábrázolásai. Nagyobb elmélyülés után kiderül, hogy a nagyfokú realizmus ellenére semmi sincs bennük a hiperrealizmus iróniájából, vagy az újabb, mediális festészet cinizmusából. Ugyanakkor a klasszikus realizmus jellemzői, az epikus háttér, vagy az öncélú virtuozitás éppúgy hiányzik.
Valójában szemlélődésre szánt képek ezek, márpedig ez csak akkor lehetséges, ha szemlélődés közben születtek. Szemlélődés közben a szemlélő és a tárgy közelebb kerülnek egymáshoz. Az igazság, ami személyes, és a valóság, ami tárgyi lassan ismét egyezni kezd. Ez a Primavera. Tavasz, a Prima Veritas Kikelete. Ennek a megvalósulásához kérek a művészeknek és minannyiunknak erőt és hitet.

II.rész

Az objektívnak nevezett világ ellentmondásait és hamisságát látva könnyen hajlunk arra, hogy azt mindenestül valótlannak tekintsük. Sokan úgy gondolják, hogy minden metafizikai tanítás a szellem és az anyag ellentétén alapszik. Ez azonban éppen olyan súlyos félreértés, mint totalitásnak felfogni az anyagit.
Mennyiben valóságos a tárgyi világ? Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy részesül a valóságból, de nem maga a Valóság. Nagyon fontos különbség! Amikor valaki objektív valóságról beszél, ez alatt érthet követ, fűt, fát, kutyát, embert, Istent. Azt hiszem nagyon is jellemző ránk mai emberekre, hogy egy asztalra és növényre, de egy emberre is és Istenre is csak objektíven tudunk gondolni. Tehát úgy tekintünk rájuk, mint tőlünk és egymástól független dologi valóságokra. Holott az eszünkkel tudjuk, számtalan összefüggés van közöttük, azonban mindebből nem, vagy alig élünk meg valamit.
Azonban akit szeretünk képtelenek vagyunk tárgyként kezelni. Ez még élettelen környezetünkre is vonatkozik. Ahol tényleg otthonosak vagyunk a világ lassan megszűnik objektívnek maradni, mivel az életemmel ismertem meg. Az objektív világgal mint ismeretlen, sötét valósággal állunk szemben. Nem szabad összekeverni a megismerést, ami valójában közvetlen, az adatok elemzésével. Amit objektív világnak nevezünk, nem más mint az adatok analíziséből származó spekulációk halmaza. A valóság az, hogy a szemünk előtt a valóság helyett az arról alkotott fogalmi elképzeléseink lebegnek.
A megismeréshez sokféle forma vezethet el. Azt, akit szeretünk képtelenek vagyunk tárgyilagosan megítélni. A tárgyilagosság nem igazság, hanem ítélkezés.
A közvetlen megismerés egyik formája, a szemlélődő festészet hozott ide minket.
Aki elmélyülten szemléli a két helyszínen megnyíló Primavera kiállítást, azt különös érzés kerítheti hatalmába. A megnyitó első részében azt mondtam, hogy az itt látható képek mind a hiperrealizmus iróniájától, mind a klasszikus realizmus pátoszától mentes művek. Szemlélődésre hívnak, mert szemlélődésből születtek. Ha elmerülünk egy kép szemlélésében, akkor megfeledkezünk magunkról. Lassan valami konkrét veszi át a helyét a világról alkotott elképzeléseinknek. Ez a “konkrétum” nemcsak szellemi természetű, nem is anyagi, nem határozható meg másként csak hogy valóságos.
Ehhez a tapasztalathoz csak egy lehetséges út az, amit az esztétika szépségnek nevez. A Valóságnak ezt a pillanatnyi felvillanását a festő a szemlélődés közben élte át, amihez a megfigyelés, a vászon, az olaj csak támasztékul szolgált, azonban a kép által szemlélődésének gyümölcseit megosztja másokkal. Pontosan ez a szerzetesek eszménye is.
Egészen különös út a Valóság felvillanásához a realizmuson keresztül jutni. Ha meggondoljuk a szemlélődő festészet még olyan eltérő formákban is, mint az orthodox ikon és a zen tájkép pontosan azért kontemplatív, mert mindkettő egy pontosan körülhatárolt metafizikai tradíció kifejeződései.
Ma csak az életadó Tradíció hiányát érezzük.
A csendélet, a portré, a tájkép mielőtt önállósult volna csodás egységben volt található a Hortus Conclusus, a “zárt kert” képtípusában.
A festészet története alatt a kontemplációra és nem analízisre szánt témák lassan szétbomlottak. A hosszas megfigyelések alatt vaskos realizmussá váltak. Majd e realizmusnál is absztraktabb szubjektív igazságokra aprózódott a valóság. Azonban mindig is voltak olyan alkotások, amelyek által néző és művész vissztérhetett az összeszedettség gyakorlásához. Ez a láthatatlan művészettörténet. Chardin vagy Morandi egy-egy képe, vagy Vermeeré. Kinek kinek magának kell felfedezni e láthatatlan történetet.
Ma úgy tűnik a “zárt kert” növényei elszáradnak. Mégis úgy hiszem a Primavera cím hittétel a Hortus Conclusus tavasza mellett. Gratulálok a művészeknek.

Elhangzott
Filp Csaba, László Dániel, Lőrincz Tamás, Mészáros Szabolcs kiállításának megnyitóján.
2001. március 25. Vác

Leave a Reply